997. BEKIÁLTÁS: Az USA feláldozza Európát
Friedman hét éve megmondta: ahhoz, hogy Amerika uralja Eurázsiát, egymás ellen kell harcoltatni az országokat.
friedmangeorge251453.jpg
„Ahhoz, hogy uraljuk Eurázsiát, egymás ellen kell harcoltatnunk az országokat” – mondta George Friedman magyar származású amerikai geopolitikai stratéga „Flashpoints: The Emerging Crisis in Europe” könyvének (véletlenül) a kijevi puccs egy éves évfordulóján, 2015 februárjában tartott bemutatóján. Néhány tétel a magyar feliratozású, mindössze tizenkét és fél perces videó-részletből:
Az ukrán katonaság – az USA katonasága # Az USA átnyúl a NATO-tagok feje fölött, hogy szétverhesse Oroszországot # Európa nem közösség, mert minden ország egy külön világ, egyébként is Európának, mint kivételes helynek vége # Az USA ősi, pokoli félelme, hogy a német tőke és technológia az orosz nyersanyagokkal és humánerőforrással összefonódik. Ezért elsődleges érdeke Németország és Oroszország együttműködésének megakadályozása. Ehhez képest Washington szemszögéből az iszlám radikalizmus másodrangú. # Az USA hatalmának alapja a világtengerek ellenőrzése, ezért akadályozza, hogy mások komoly flottát építsenek (Lásd Theodere Roosevelt 1901-es majd a további években elmondott kongresszusi üzenetei, illetve a washingtoni kormányok ezzel kapcsolatos, Franciaországot sújtó intézkedései – KDL) # Ahhoz, hogy az USA uralja Eurázsiát, egymás ellen kell harcoltatnia az országokat #
Az orosz hadsereg ukrajnai katonai műveleteinek negyedik reggelén egyik levelezőmtől kaptam a videó linkjét. 2016. január 4-én már feltettem a Bekiáltásra, anélkül, hogy részletesen elemeztem volna. (Bár van ott egy érdekesség Orbán Viktorral kapcsolatban is.) Viszont más irányból kiindulva magam szintén többször leírtam a Bekiáltás-cikkekben ezeket a gondolatokat – a mostani ukrajnai helyzettel összefüggésben is. Friedman, a közönség felvetéseire válaszolva, mintha a putyini Oroszország igényét jelezte volna előre: az oroszok számára Ukrajna létkérdés, mert szükségük van egy ütközőzónára.
Oroszország semleges Ukrajnát és egy vele szövetséges Belaruszt akar – mondta Friedman hét évvel ezelőtt. Utóbbi be is teljesült Moszkva és Minszk szövetségi szerződésével, illetve azzal, hogy az új belarusz alkotmánytervezetben már nem szerepel az ország semlegességére való utalás. Az amerikai stratéga többek között arról beszélt: az USA dilemmája az, hogy Bulgáriát, Romániát, Lengyelországot, a baltikumi államokat fel tudja-e használni Moszkva megállítására az Ukrajnán túli befolyási övezet építésében.
Az amerikai politológus az Egyesült Államok beavatkozásainak egyik hibájaként értékelte, hogy ahova betette a lábát, a teljes katonai megszállást erőltette. Vezetői nem értették meg sem a római, sem a brit birodalom működését, miközben nyilvánvaló, hogy a náci Németország is ebbe bukott bele. Megjegyzem: mintha Donald Trump elnökségének időszakában már ez a felismerés nyilvánult volna meg, s talán szintén erre a tanulságra épít Joe Biden kormánya.
Nem tudhatjuk, miként végződik Oroszország ukrajnai beavatkozása, de a nyilvánosan megfogalmazott szándékokból, a Kreml által az utóbbi években indított „békefenntartó” műveletekből arra lehet következtetni, hogy a moszkvai vezetők a Friedman által ajánlott stratégiát igyekszenek követni. Attól azonban mindenkit óvnék – miként egy másik levelezőmnek még az este kifejtettem –, hogy
teljhatalmat tulajdonítson Putyinnak.
A Nyugat és az internet megmondó embereinek minden hibás következtetése általában is abból adódik, hogy szinte kizárólag a személyiség akaratának, szeszélyeinek tudják be, hogyan alakul a világ sorsa. Annak ellenére, hogy már Madách Imre: „Az ember tragédiájá”-ban is utalt erre – Marx és Engels műveit nem is említve –, nem veszik figyelembe a tömegek és a geopolitikai környezet által formált, mélyben ható gazdasági–társadalmi–történelmi–kulturális, sőt természeti meghatározottságokat. Friedman viszont éppen ezekre épít.
Nem arról van szó, hogy alulértékelném a történelmi személyiség szerepét, de a romantikus-historikus filmekkel, a televíziós szórakoztató-ismeretterjesztő sorozatokkal, a közvélemény-kutatási hangulatjelentésekre, politikusi beszédek felszínes értékelésére épülő televíziós és rádiós talk-show-kkal szemben elvetem a híres embereknek a folyamatokra való szinte kizárólagos befolyásának hangsúlyozását. A tömeghangulat formálásának éppen ez az egyik alapja: mélyelemzések helyett egyszerű világmagyarázatokkal teszik formálhatóvá a köztudatot, amit az emlékezetpolitikusok tovább torzítanak.
Vlagyimir Putyinnak például messze nincs olyan teljhatalma, mint azt tömegmanipulációs céllal sugallják.
Miként az „Atomfegyerrel fenyegeti Kijev Moszkvát” írásomban is hangsúlyoztam: az orosz államfőt mintha rákényszerítették volna a minszki megállapodások betartásának sok éve zajló, terméketlen szorgalmazásának feladására. Putyin pártjának, a kormányzó Egységes Oroszországnak a képviselői ugyanis szembefordultak a további időhúzásra játszó javaslattal, amely a külügyminisztérium újabb egyeztetéseire bízta volna az ukrajnai helyzet kezelését. Egy furcsa szavazási procedúra végeredményeként a putyinisták elsöprő többsége is támogatta a kommunistáknak a szerintük az orosz tömegek akaratát képviselő javaslatát, ami azonnal az államfő döntését követelte.
Aki nem érti, hogy az orosz társadalomban is létezik a fékek és ellensúlyok rendszere, csak éppen más mechanizmusokra épül, mint a nyugati fejlődési modellben, s aki a nyugati mintákat kéri számon másokon – akárcsak Közép-Európában, benne Magyarországon az ismert kudarcokkal – az olyan illúziókat kelt, amelyek nemhogy a remélt, ideális helyzetet nem eredményezik, de ellenkezőleg, az adott társadalmak történelmi-kulturális hagyományaiból eredeztethető erőforrások pazarlásával járnak. Végső soron nemhogy szilárdítják, hanem gyengítik az identitástudatot, a társadalom kohézióját, gyarapodását.
Ebből nem az következik, hogy úgymond a „Putyin imádat” vezetne – mint azt egy sokadik levelezőm tegnap, nem feltétlenül bántó szándékkal, megfogalmazta. Továbbá az sem, hogy ne kritizálnám erősen az orbáni viszonyokat, miként azt a Bekiáltás-cikkek sokasága bizonyítja. Csupán amikor elemezni próbálok, igyekszem kiiktatni az érzelmeket. Ha így tesz az ember, hozzá a tárgyával összefüggésben elég sok részletet ismer, és tíz éven át intenzíven foglalkozik a világ geopolitikai viszonyaival – ami alapvető kötetek, tanulmányok elolvasására, hivatásszerű fordítására, könyvírásra és évtizedekkel ezelőtti egyetemi stúdiumokra épül – akkor óhatatlanul a Friedman által is megfogalmazott következtetésekre jut.
A jelenlegi amerikai–orosz–ukrán viszonyra alkalmazva mindezt, egyszersmind Friedmanhoz képest továbblépve: nem elég erkölcsi alapon megítélni a tőkésállamokat és vezetőiket. A kapitalizmusba – az amerikai, az orosz, vagy a szinte egyáltalán nem feltárt kínai változatába – eleve bele van kódolva az immoralitás. A kizsákmányolás, a másik ember által létrehozott értéktöbbletnek, azaz
a profitnak a tőketulajdonos hozzájárulási mértékén felüli hányadának eltulajdonítása eleve erkölcstelen, s nem egyezik a Tízparancsolattal sem.
Ha csak a személyek közötti játszmákra vezetjük vissza a folyamatokat, nem pedig a globális kapitalista tér újraosztásaként értelmezzük, akkor mindenekelőtt önmagunkat vezetjük félre, s legföljebb pótcselekvésekre – internetes kommentelésre, esetleg hamvába holt tüntetésekre – futja a tényleges és tartós politikai szervezkedés helyett. Éppen ez az, amit a tőkeműködésnek alárendelt mai médiarendszeren – beleértve a függetlennek kikiáltott médiumokat –, a Magyarországon megtévesztően civilnek mondott, nem kormányzati szervezeteken (NGO-kon), az egyházakon stb. keresztül akar elérni a burzsoázia – a lényeget leplező módon nagyvállalkozónak, befektetőnek titulált – osztálya.
A rendszer világszerte érzékelhető válsága a jóléti állam végleges lebontását követeli meg mindenütt. A válság egyik jele a szüntelen növekedésre kárhoztatott kapitalizmusban, hogy a túlpörgetett fogyasztás a bolygó erőforrásainak túlhasználatához vezetett. S ez ma már a nyugati világot is fenyegeti. A Szovjetunió felbomlása után már ezekben a társadalmakban is megkezdődött a visszanyesés, de a folyamatot nyilvánvalóan fel kell gyorsítani. Ehhez viszont szükség van egy bűnbakra, akire rá lehet terhelni a tömegindulatot. Most éppen ez zajlik például az energiaár mesterséges feltornázásával.
Ennek egyik legnagyobb haszonélvezője az USA, miközben talán legnagyobb vesztese a nyugati kisember. A hétvégen következett az európai légterek lezárása, ami egyelőre csak százezreket hoz lehetetlen helyzetbe, és növeli meg utazásuk költségét, de kihatása például az áruszállítás megdrágulásával beláthatatlan következményekkel jár. A tőzsdék előbb-utóbb összeomlanak, a középosztály részvényei, nyugdíjbefizetései, bankbetétei elértéktelenednek. De azt lehet mondani, és már mondják is: minderről az oroszok, tehetnek, sőt az ördögi Putyin.
A manipuláció mögötti másik ok: az USA által képviselt birodalmi-tőkés erőcsoport az előbb-utóbb bekövetkező összeomlásának időpontját akarja kitolni, illetve a mindenkit érintő válságból ismét egyedüli győztesként kijönni, s ezért kész feláldozni Európát abban a formában, ahogyan mi ismerjük. Ráadásul két legyet ütve egyszerre, elvágja az Oroszországon keresztül vezető új selyemutat, tehát Kínát is elszigeteli a nyugat-európai piacoktól.
Elnézést a visszatérő olvasóktól az ismétlésért, a washingtoni adminisztráció ennek eszközeként használta és használja Ukrajnát a hatvanas években a Zbigniew Brzesinski által megfogalmazott tanácsok alapján. Egyúttal hasznosítja az Oroszország Nyugat általi eddig mindig vereséggel végződött meghódításának több mint két évszázados tapasztalatait. Nemkülönben az USA saját 1991-2000 közötti, a kezdeti sikerek utáni kudarcának tanulságait. Ám legyünk végre tisztában azzal, hogy ez az úgymond siker, az amerikai mintára és befolyással erőltetett demokratizálás köntösében az orosz lakosságnak borzalmat okozott: éhhalált, bandák garázdálkodását, leépülést, létbizonytalanságot, nyugdíj- és fizetés nélküliséget stb.!
Mindebből okulva, Washington a gazdasági-pénzügyi és katonai eszközöket a hidegháború alatti ideológiai fellazítás hatékonyabb befolyásolási rendszereivel fejelte meg az internet és a döntően amerikai forrásokból finanszírozott NGO-hálózatok révén Oroszországban, illetve eltérő tartalmakkal és üzenetekkel a posztszovjet térségben és a nyugati világban egyaránt. Elsősorban az utóbbi kettőben – a több évszázados lengyel és brit gyakorlatot követve – az oroszokból, illetve Putyinból szörnyet kreált a nyugatiak és a közép-európaiak fejében. Ezt aztán tovább fokozta azzal, hogy olyan helyzetet teremtett Ukrajnában, amire az orosz vezetés – nem egyszerűen Putyin – nem tehette meg, hogy nem reagál, s ezzel diabolizálásának még vadabb nyugati akcióira teremtett lehetőségét.
Friedmannal együtt állítom – amúgy elég hozzá a józanész is, s a „Kinek az érdeke?” kérdésre adott becsületes válasz –, hogy a cél, Oroszország térdre kényszerítése, szétszedése, lakosságának fellázítása.
Nem kétséges, hogy ennek következményeként az Eurázsiai térségben valóban véres diktatúrák alakulnának, s állandósulnának a tűzfészkek. Ám ez a képmutató Nyugatot, legfőképpen az Egyesült Államok vezetőit és tőkés köreit soha nem zavarta, ha a természeti és az emberi erőforrások kirablása jelentős profittal kecsegtetett. Néhány millióan azokban világi oligarchikus vagy vallási fanatikus fasisztoid bábállamokban is jól élnének, a többiek pedig nagyjából abba a nyomorba süllyednének, amiben például Oroszországban az 1990-es évtizedben éltek a tömegek. Lényegében Hitler koncepciója valósulna meg az álmokat kergető nyugati nyárspolgárok, középosztálybeliek ujjongásától kísérve, akiket persze idővel szintén bedarálnak, mert a Föld erőforrásainak kimerüléséből, a környezetpusztulásból nem következhet más.
De mikor ráébrednek erre, már késő lesz, mert befejeződik zombivá tételük. Az általuk követett médiumokból ugyanis eltüntetnék előlük a valóságot, miként az most is történik. És azt hazudnák nekik, miként az most Ukrajnával kapcsolatban zajlik, hogy az egy demokratikus rendszer, holott az eleve Washington által szervezett puccsra épül. Tömegtámogatását pedig – a sors iróniájaként a bolsevikok más indítékokból megvalósított nemzetiségpolitikájával helyzetbe hozott, illetve a Hitler révén a nácizmust szolgált – banderisták utódaitól, az ultranacionalistáktól, félkatonai szervezetekbe tömörített nácgárdistáktól nyeri. Mindenki más pedig vagy beletörődik, vagy külföldre menekül, hogy olcsó munkaerőként szolgálja az ottani felsőbbrendű fehér ember életszínvonalának fenntartását. Csak mondom: a keleti szlávokat a Führer is korcsoknak tekintette, s nem mellesleg a magyarokról sem volt sokkal jobb véleménye, akárcsak sok mai nyugat-európainak.
Ami pedig a globális és a geopolitikai tényezők mellett az orosz oldalon a folyamatok érzelmi hátterét illeti, a Donbász nagyrészt civil halottainak aránya, amire a genocídium kifejezést használta Vlagyimir Putyin, minden jel szerint átlépte a legtöbb orosz tűréshatárát. Emellett Moszkvában okkal gondolnak arra, hogy a Nyugat csak az utóbbi kétszáz-kétszázötven évben 30-50 évenként indított háborút ellenük a megsemmisítés szándékával, s az újabb támadás lehetőségét meg kell előzniük. A bizalmatlanság már csak azért is érthető, mert az USA katonai céljai között Oroszország, Kínát megelőzve, legyőzendő ellenségként szerepel. A Kreml vezetői ezért érvelnek azzal, hogy
a népük iránti felelősségből az következik: meg kell semmisíteni azokat a katonai létesítményeket Ukrajna területén, amelyek az amerikai irányítással történt átépítés után kiindulópontjai lehetnek az országuk ellen irányuló támadásnak.
Különösen azt követően, hogy egy hete, Münchenben az ukrán államfő – miként felvételről magam is láttam –, a nagyhatalmak képviselőinek tapsa közepette (!) bejelentette: országa képes úgynevezett piszkos bomba előállítására. Ezt az orosz szakértők is így értékelték. Az orosz vezetés számára pedig az következett belőle: ha most nem lépnek, akkor az Ukrajna által szintén gyártható közép- vagy kisebb hatótávolságú rakétákkal eljuttatott, hagyományos kémiai robbanóanyaggal szétszórt, sugárzó atomerőművi fűtőanyaggal szennyezhetnék városaikat, ivóvíz- és táplálékforrásaikat. Ezzel súlyos betegségeket idéznének elő, illetve nemzedékekre tennék használhatatlanná az érintett körzeteket.
Kérdezem a ruszofóbokat: szerintük ilyen helyzetben mit cselekedne az USA, vagy a világ bármely olyan állama, amelynek meglenne az ereje az érdemi reagálásra? Hogy aztán az orosz vezetés által kitűzött cél – Ukrajna demilitarizálása és nácitlanítása – teljesíthető-e, s hogy milyen módon teljesíthető? Egyáltalán mit is értsünk ezek alatt? Szóval, kételyeim, sőt ellenérzéseim nekem is vannak, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ha mindent átgondolok – ismerve csak a Nyugat által az utóbbi három évtizedben véghezvitt fegyveres pusztítást – ebben a pillanatban akár pro, akár kontra állást foglaljak. Az csak erkölcsi alapú felbuzdulás lenne, de mire mennék, mire mennénk vele? És igen, még az is elképzelhető, hogy Moszkva beleragad a kijevi mocsárba. De itt és most, Magyarországon ennek latolgatása nem vezet sehova. Azt a kérdést azonban mégiscsak fel kellene tenni:
miért nem jelennek meg az ebben a cikkemben is bemutatott összefüggések a politikusaink, az elemzőink nagy tömegekhez szóló nyilatkozataiban, az újságírók kommentárjaiban?
A válaszlehetőségek: (1) Nem elég felkészültek, s minden fontoskodásuk ellenére nem fordítanak elég időt a részletek tanulmányozására, és/vagy híján vannak az analizálás képességének. (2) Az USA kormánya – közvetlenül vagy alapítványokon keresztül – megvette őket, vagyis tudatosan átvernek. Más magyarázatom nincs, mert ami lenne, az ennek a kettőnek a variálása, kiegészítése.
Nos, innen kellene kezdeni a kabátok újragombolását, a realitások figyelembe vételét! Mert bármennyire is a humánum ruhájába öltöztetik a nagyhatalmak közötti konfrontációkat, minimum helyi háborúk a következményei a farizeus, kettős mércét követő magatartásnak. Lehet erre mondani, hogy cinikus vagyok, sőt opportunista, de én meg azt válaszolom az egyébként tiszta szándékú fotelforradalmároknak, hogy ők azok, akik szilárd elvi alapokon álló, tartós politikai cselekvés helyetti naivitásukkal, József Attila 1931-es szavaival szólva, elősegítik a tőkés birodalmak forgolódását, s hogy világot szaggató fogukkal már nem csak lágy Ázsiát és borzolt Afrikát falnak, de immár – sőt ismét – Európát is.#
CÍMKÉP: George Friedman magyar származású amerikai geopolitikai stratéga szerint is az USA elsődleges érdeke Németország és Oroszország összefogásának megakadályozása – Mikor ráébrednek a tömegek, hogy vége a nyugati jóléti államoknak is, már befejeződött a zombivá tételük…
Címkék: média, propaganda, burzsoá, diktatúra, tőke, tőkés, fasisztoid, nyárspolgár, fotelforradalmár, József Attila, Oroszország, Marx, Ukrajna, Nyugat, Hitler, Putyin, Madách Imre, Biden, Brzezinski, banderizmus, Trump, Friedman George, információs hidegháború, Zelenszkij, tőkés állam, Roosevelt Theodore
Forrás:
https://bekialtas.blog.hu/2022/02/27/997_bekialtas_az_usa_felaldozza_europat
AUTHOR
